A nap vérvörösre festette az eget, ahogy az orkok ostorcsapásokkal hajtották a megbilincselt embereket a sziklás ösvényen. A kőbánya mélye sötéten tátongott előttük, a nyers kőfalak ridegen várták újabb áldozataikat. Ám a hegy, mintha maga is fellázadt volna a kegyetlenség ellen, megremegett egy földöntúli morajjal. Egy szívdobbanásnyi idő sem kellett, és a sziklafalak megindultak, hatalmas kövek zúdultak alá, elnyelve foglyot és fogvatartót egyaránt. A por lassan ülepedett, de a bánya már nem nyögött többé – csak a síri csend maradt utána.

A sötétség végtelennek tűnt. Nem volt fájdalom, sem hideg, sem idő – csak az üresség, ahol a halál ölelése már magától értetődőnek tűnt. Ám egyszer csak egy fény villant fel a semmiben. Meleg, tiszta fény, amely áttörte a sötétség falait, s egy hang, mély és szelíd, szólt hozzád:

„Az istenek még nem döntöttek a sorsodról.”

A következő pillanatban a világ újra formát öltött körülötted. Már nem a kőbánya törmelékei között feküdtél, hanem valahol máshol – egy helyen, amely kívül állt az élők és holtak birodalmán. Előtted egy angyal állt, páncélja vakítóan fénylett, tekintete időtlen volt, mégis mélyen fürkésző.

„Próbára tesznek téged” – mondta, miközben megérintett. Hirtelen a tested új erővel telt meg, de valami mégsem volt a régi, halhatatlanná váltál – egy ítélet nélkül maradt lélek, akinek még bizonyítania kell.

„Élj, harcolj, és találd meg a választ: méltó vagy-e a végső ítéletre?”

A világ hirtelen újra mozgásba lendült, és most már csak rajtad állt, hogy kiderítsd, milyen próbát szántak neked az istenek.